Hogyan legyünk jó szülők?
A gyermeknevelést gyakran az alakítja, hogy a szülők mit tartanak helyesnek, kívánatosnak vagy fontosnak. Közben előfordulhat, hogy saját vágyaik és elvárásaik előtérbe kerülnek gyermekük érzéseivel, szükségleteivel, képességeivel és lehetőségeivel szemben. Nevelési szemléletünk megértése ezért néhány egyszerű, mégis fontos kérdés átgondolásával kezdődik: elfogadjuk-e gyermekünket minden tulajdonságával együtt, engedjük-e, hogy kifejezze saját személyiségét, és felismerjük-e azokat a helyzeteket, amikor túl sokat várunk tőle, túl szigorúan reagálunk, indokolatlanul engedünk neki vagy megváltoztatjuk a szabályokat? Az ezekre adott válaszok megmutatják, milyen kapcsolatot építünk gyermekünkkel, és mennyire vagyunk készek nevelési módszereinket a valódi szükségleteihez igazítani.
A cikk tartalma
Az érzelmi közelség mint a gyermeknevelés alapja
A légkör, amelyben a gyermek felnő, erősen hat a fejlődésére. Ebben különösen fontos szerepet játszik a családi kapcsolatok melegsége, az elfogadottság érzése, valamint az, ahogyan a szülők és a gyermekek kifejezik egymás iránti érzéseiket. Ez az érzelmi kapcsolat nemcsak azt határozza meg, hogyan érzi magát a gyermek a családjában. Azt is alakítja, hogyan értelmezi az emberek közötti kapcsolatokat, a gyermekkori tapasztalatok pedig befolyásolhatják, később, amikor maga is szülővé válik, hogyan neveli majd a saját gyermekeit. A szülő és a gyermek kapcsolatának minősége azonban nem kizárólag a szülő tulajdonságain és tettein múlik. A gyermek születésétől fogva aktív résztvevője ennek a kapcsolatnak. Temperamentuma, reakciói és egyéni szükségletei szintén hatnak a felnőttek viselkedésére, ezért minden gyermekkel másképp alakul a kapcsolat.
Miért nem válik be ugyanaz a nevelési módszer minden gyermeknél?
A két vagy több gyermeket nevelő szülőket gyakran meglepi, mennyire eltérő tapasztalatokat szerezhetnek. Az egyik gyermek nagyobb mindennapi nehézségek nélkül nőhet fel, míg a másik jóval több figyelmet, alkalmazkodást és türelmet igényel. Ami az egyik gyermeknél kiválóan bevált, a másiknál teljesen hatástalan lehet, sőt akár az ellenkező reakciót is kiválthatja. Az ilyen különbségek nem szokatlanok. A gyermekek már egészen kicsi koruktól számos tulajdonságukban különböznek egymástól. Ezek egy része nagyrészt veleszületett, és neveléssel nem változtatható meg lényegesen. A temperamentum, a testi adottságok, a nem, az egészségi állapot és az alkalmazkodóképesség csak néhány azok közül a tényezők közül, amelyek a viselkedésüket és a szülői bánásmódot is befolyásolják. Egyes babák alvási és étkezési ritmusa viszonylag kiszámítható, többnyire jókedvűek, egészségesek, és könnyen alkalmazkodnak a mindennapi gondozáshoz. Szüleik könnyebben felismerik és kielégítik a szükségleteiket. Más babák viszont gyakran sírnak, könnyen ingerlékennyé válnak, és saját étkezési és alvási ritmusukat a szülők nehezen tudják követni. Viselkedésük kiszámíthatatlannak tűnhet, és az állandó napirend kialakítására tett kísérletek nem mindig hozzák meg a várt eredményt. Az anya számára az ilyen mindennapok nagyon kimerítővé válhatnak. Az állandó fáradtság és feszültség olykor csalódottsághoz vezet, és arra készteti, hogy megkérdőjelezze saját képességeit. Ha ehhez a környezet értetlensége is társul, különösen a baba sírása miatt tett megjegyzések, még erősebben kételkedhet abban, hogy jól helytáll-e szülőként. Attól azonban, hogy az egyik gyermek több figyelmet és türelmet igényel, mint a másik, még nem következik, hogy a szülei rosszabbul nevelik. A gyermekek közötti egyéni különbségek figyelembevétele fontos része viselkedésük megértésének.
A gyermeknek nincs szüksége tökéletes szülőre
Nincs egyetlen, mindenkire érvényes recept a tökéletes szülőségre, és a gyermeknek sincs szüksége olyan felnőttre, aki soha nem hibázik. Sokkal fontosabb, hogy olyan szülő álljon mellette, aki szereti, megérti és irányt mutat neki, ugyanakkor felelősséget vállal azokért a döntésekért, amelyek meghozatalára a gyermek még nem képes egyedül. A szülői szerephez hozzátartozik az útmutatás, a határok kijelölése és a gyermek jóllétéről való gondoskodás, miközben a gyermek fokozatosan megtanul felelősséget vállalni a neki való feladatokért. Minden szülőnek joga van a saját meggyőződéséhez és nevelési stílusához. A türelem és a következetesség azonban olyan állandóságot ad ennek a szemléletnek, amelyre a gyermek támaszkodhat. Ha a mindennapi kapcsolat során a gyermek megtanul bízni a szülőben, könnyebben válik magabiztossá, és könnyebben bízik a saját képességeiben is. Ezekből a tapasztalatokból fokozatosan a mások iránti bizalom is kialakul, ami fontos alapja annak, hogy később érett, felelősségteljes emberré váljon. Az eredeti szöveg a sikeres nevelés egyik jelének tekinti, ha a gyermek jelentősebb fejlődési nehézségek nélkül nő fel. Ez az értékelés azonban nem helyettesíti magának a szülő és a gyermek közötti kapcsolatnak a megértését.
Elfogadni a gyermeket azt jelenti, hogy olyannak ismerjük meg, amilyen
A szülői szeretet nemcsak a mindennapi szükségletekről való gondoskodásban mutatkozik meg. Abban is kifejeződik, hogy a gyermeket önálló személyként fogadjuk el, olyan tulajdonságokkal, amelyek nem feltétlenül felelnek meg a vágyainknak és elvárásainknak. Ha egy gyermek élénk, nem reális folyton azt várni tőle, hogy csendes és visszahúzódó legyen. Ugyanígy egy óvatosabb, félénkebb gyermektől sem szabad megkövetelni, hogy minden helyzetben nyitott legyen, gyorsan és azonnal reagáljon. Az elfogadás a gyermek természetének tiszteletben tartását jelenti, nem pedig azt, hogy szüntelenül az ideális gyermekről alkotott előzetes elképzelésünkhöz próbáljuk igazítani.
Amikor a gyermek nem érzi a szülői szeretetet
Az érzelmi érdektelenség sokféle formát ölthet, a hűvös, közönyös bánásmódtól a gyermek iránti kifejezett ellenszenvig. A szülői szeretet hiányát a gyermek nehezen viseli. Ebben nemcsak az számít, mit éreznek a szülők, hanem az is, mennyire képes a gyermek felismerni és átélni a szeretetüket. Előfordulhat, hogy a szülők őszintén szeretik a gyermeküket, de a munka, a gondok vagy más problémák annyira lekötik őket, hogy ezt nem tudják eléggé kimutatni. Bár nap mint nap gondoskodnak a gyermek szükségleteiről, figyelmüket folyamatosan más teendők köthetik le. A gyermek ilyenkor úgy érezheti, hogy a szülei fizikailag jelen vannak, érzelmileg azonban távol maradnak. Észreveszi, hogy gondolataik máshol járnak, és arra a következtetésre juthat, hogy ami vele történik, amit érez vagy meg szeretne osztani, nem elég fontos ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődésüket. Az érzelmi elérhetetlenség ilyen élménye akkor is fájdalmas lehet, ha a szülői szeretet valóban jelen van.
A szülőktől való távollét és az elutasítottság érzése
Egyes szülők sokat tesznek azért, hogy kényelmes életet biztosítsanak gyermeküknek, miközben a közvetlen gondoskodás nagy részét másokra bízzák. A gyermek a hétköznapokat a rá vigyázó személyekkel, a hétvégéket és a szabadságok idejét pedig rokonoknál töltheti. Egyes családokban előfordul, hogy a gyermek évekig a nagyszülőknél él, még akkor is, ha erre nincs feltétlenül szükség. Az eredeti szöveg külön felhívja a figyelmet az élet első éveiben történő tartós különélésre, és összefüggésbe hozza azt az érzelmi közelség és a bizalom későbbi kialakításának lehetséges nehézségeivel. E leírás szerint a gyermeknek a szülőkhöz való visszatérés után nehézséget okozhat a számára szükséges kapcsolat kialakítása, mert a korábbi távollétet elutasításként élte meg. A gyermek eközben azt is kezdheti hinni, hogy ő maga felelős a szülői figyelem hiányáért. Ahelyett, hogy megértené a különéléshez vezető körülményeket, arra juthat, hogy nem elég jó, okos, engedelmes, sikeres vagy szép ahhoz, hogy megérdemelje a szeretetet. Ezek a meggyőződések megingathatják az önbizalmát és a saját képességeiről alkotott képét. Bizonytalanságában a gyermek keresni kezdheti, hogyan vonhatná magára szülei figyelmét és nyerhetné el a szeretetüket. Ez olykor heves dühkitörésekben, agresszív viselkedésben, az evés vagy a beszéd elutasításában nyilvánul meg. Az eredeti leírás szerint, ha ezek a próbálkozások nem hozzák meg a vágyott közelséget, a reakciók még erősebbé válhatnak, egészen a súlyos agresszivitásig vagy éppen a befelé fordulásig és a társas elszigetelődésig. Ezeket a következményeket nem szabad minden különélés elkerülhetetlen kimenetelének tekinteni. Az eredeti anyagban leírt lehetséges mintázatokról van szó; azt, hogy mennyire általánosíthatók, szakmailag ellenőrizni kell.
Miért nehéz néha a szülőnek elfogadnia a saját gyermekét?
A gyermek érzelmi elutasításának összetett okai lehetnek, és a szülők gyakran nincsenek teljesen tudatában annak, mi befolyásolja a viselkedésüket. Az egyik lehetséges ok a saját gyermekkorukban keresendő. Az a szülő, aki maga sem kapott elegendő elfogadást, tudattalanul megismételheti a saját szülei viselkedésmintáit. Olykor a saját szülők iránti feldolgozatlan harag és ellenségesség a gyermekkel való kapcsolatban jut kifejezésre. Máskor a felnőtt olyan tulajdonságokat ismer fel a gyermekében, amelyeket önmagában hiányosságnak tart, és ezért ellenszenvvel fordul feléjük. Ennek különösen súlyos formája, amikor az egyik szülő a gyermeken keresztül próbál fájdalmat okozni a másiknak. Ilyen viselkedés különválás vagy válás idején is megjelenhet, amikor a felnőttek rendezetlen konfliktusai a gyermekhez fűződő kapcsolatukra is hatni kezdenek. E példák közös vonása, hogy a gyermek viselheti olyan élmények, érzések és konfliktusok érzelmi következményeit, amelyek valójában a felnőttekhez tartoznak.
Következetlen nevelés: amikor a szabályok a szülő hangulatával változnak
A gyermek könnyebben érti meg a határokat, ha a szülői reakciókban van némi állandóság. A folyton változó szabályok ezzel szemben bizonytalanságot és zavart kelthetnek benne. Következetlen nevelés különösen akkor fordulhat elő, ha a szülőket túlterhelik a mindennapi teendők, kimerültek, vagy nincs elegendő idejük és türelmük. Egy állandóan fáradt anya egyszer megbüntetheti gyermekét olyan viselkedésért, amelyre máskor nem reagál, majd másnap éppen azt engedheti meg, amit korábban tiltott. Az engedékenység oka néha egyszerűen az, hogy pihenésre van szüksége, vagy zavartalanul szeretné elvégezni a munkáját. Hasonló helyzet alakulhat ki azoknál az apáknál is, akik munkájuk miatt kevés időt töltenek gyermekeikkel. Hogy az együtt töltött időben elkerüljék a konfliktusokat, szinte mindent megengednek, egészen addig, amíg a gyermek viselkedése feszültséget nem kelt bennük. Ilyenkor már egy apróság is hirtelen és túlzottan szigorú büntetéshez vezethet. A gyermek nehezen érti meg, miért szabad valamit az egyik alkalommal, és miért jár érte büntetés máskor. Fokozatosan elbizonytalanodik abban, hogy jól érti-e a szabályokat, és abban is, hogy kiszámíthatók-e a szülők reakciói. Ehhez a zavarodottsághoz félelem is társulhat, és felmerülhet benne, hogy valóban állandó-e a szülői szeretet. Az eredeti szöveg lehetségesnek tartja, hogy a gyermek különféle viselkedési problémákkal és neurotikusnak nevezett reakciókkal védekezik ezekkel az érzésekkel szemben.
A szülő is hibázhat, de felelőssége, hogy ezt elismerje
Egyetlen szülő sem képes mindig teljesen következetesen viselkedni. Az időnkénti igazságtalanság, a rossz döntés vagy a fáradtságból fakadó reakció a valós családi élet része. Megváltoztathatja azonban a gyermek élményét, ha a szülő kész elismerni a saját hibáját. A gyermek megértheti, hogy a szülő hibázott vagy következetlen volt, különösen akkor, ha a felnőtt nyíltan vállalja a felelősséget, és nem a gyermeket hibáztatja a saját tettéért. Így lehetőség nyílik arra, hogy egy-egy hiba ne ássa alá a kapcsolatban épülő bizalmat.
Amikor az anya és az apa szabályai eltérnek
A következetlenség nemcsak az egyik szülő viselkedésében jelenhet meg. Abból is fakadhat, hogy az anya és az apa nem ért egyet a gyermek nevelésében. Önmagukban az eltérő szülői nézetek nem feltétlenül jelentik a legnagyobb nehézséget. A gyermek alkalmazkodhat ahhoz, hogy szülei nem teljesen egyformán közelítenek a neveléshez, különösen, ha kölcsönösen elfogadják és tiszteletben tartják ezeket a különbségeket. Sokkal nagyobb gondot jelenthetnek a nevelési nézeteltérésekből fakadó konfliktusok. Ha az egyik szülő megtilt valamit, a másik pedig rögtön megengedi, a gyermek érthetően gyakrabban fordul az engedékenyebb szülőhöz. Ez a helyzet azonban nem csupán a megengedőbb szülőnek kedvez. Az eredeti magyarázat szerint a gyermek egyidejűleg mindkettőjükbe vetett bizalmát elveszítheti, mert döntéseiket már nem érzi megbízhatónak. A szülőknek tehát nem szükséges mindenben ugyanúgy gondolkodniuk. Sokkal fontosabb, hogy nézeteltéréseik ne váljanak a gyermek számára állandó konfliktus és bizonytalanság forrásává.
Irreális elvárások: amikor a gyermek élete a szülő terveit követi
Egyes szülők már jóval azelőtt elképzelik gyermekük jövőjét, hogy a gyermeknek lehetősége lenne megmutatni saját érdeklődését és képességeit. Elvárják, hogy mindenben sikeres legyen, a legjobb eredményeket érje el, és egy előre kidolgozott terv szerint fejlődjön, amely nem hagy elegendő teret az egyéni szükségleteinek. Az ilyen kapcsolatot gyakran állandó irányítás, tanácsadás és követelések jellemzik. A gyermek ellenkezését nem fogadják el, az elvárások nem teljesítését pedig büntetés követheti. A szülő szinte minden tevékenység rendjét meghatározza: mikor egyen, aludjon és játsszon a gyermek, mit vegyen fel, és kivel barátkozzon. Különös hangsúlyt kap a rend, a tisztaság és az, hogy a gyermek minden utasítást habozás nélkül teljesítsen. A gyermektől elsősorban engedelmességet várnak. Vágyai és aktuális lehetőségei gyakran háttérbe szorulnak, sikerességét pedig azzal mérik, mennyire követi a szülői elképzeléseket. Az ilyen gyermekek olykor nagyon korán kezdenek idegen nyelveket tanulni, zeneórára, balettra vagy más szervezett foglalkozásokra járni. Önmagában a foglalkozások száma azonban nem határozza meg fejlődésük minőségét. A gond akkor kezdődik, amikor az elvárások meghaladják azt, amit a gyermek elbír.
Annak következményei, ha a gyermeknek mindig a legjobbnak kell lennie
Az a gyermek, akinek folyton kiemelkedő eredményeket kell elérnie, minden kudarcot úgy kezdhet megélni, mintha csalódást okozna a szüleinek. Ha az elvárások meghaladják a valódi képességeit, frusztrációt él át, mert nem tudja teljesíteni, amit kérnek tőle. Ebből az élményből kialakulhat az az érzés, hogy nem elég jó, később pedig bűntudat is. Az a nyomás, hogy mindenben tökéletes legyen, kevés teret hagy a próbálkozásokon, hibákon és az új készségek fokozatos elsajátításán keresztül történő természetes tanulásnak. Az eredeti szöveg azt is kiemeli, hogy az ilyen túlzott elvárásokra épülő szülői tervek gyakran nem valósulnak meg. A befektetett erőfeszítések és az állandó ellenőrzés ellenére a gyermek jövője nem feltétlenül alakul az előre elképzelt elvárások szerint.
Az állandóan kritizáló szülők
Vannak szülők, akik szinte soha nem mutatják ki, hogy elégedettek azzal, amit a gyermekük tesz. Még akkor is visszafogják a dicséretet, ha elégedettek a viselkedésével vagy a teljesítményével, mert attól félnek, hogy az elismerés elkényeztetné, vagy többé nem igyekezne. Bátorítás helyett az ilyen kapcsolatot gyakori megjegyzések, rendreutasítások és kritikák jellemzik. A gyermeket állítólag okosabb, sikeresebb vagy jobb kortársaihoz hasonlítják, és olykor gúnyolódásnak vagy nevetségessé tételnek is kiteszik. Ha a gyermeket folyton a vélt hiányosságaival szembesítik, az fokozatosan megingathatja az önbizalmát. Ahelyett, hogy bízni kezdene a képességeiben, megkérdőjelezi a saját értékét. Másokhoz képest kevésbé ügyesnek és kevésbé sikeresnek érezheti magát, és ezt gyakran önmagával való elégedetlenség kíséri. Ha a gyermek ritkán kap elismerést az erőfeszítéseiért és azért, amit jól csinált, idővel önmagát is a kritika szemszögéből kezdheti látni és megítélni.
Túlféltés: amikor a gondoskodás korlátozni kezdi az önállóságot
Élete első hónapjaiban és éveiben a gyermek nagymértékben függ a felnőttektől. Ilyenkor a gondoskodás elengedhetetlen része, hogy a szülő kész legyen megvédeni, segíteni és kielégíteni a szükségleteit. Ahogy azonban a gyermek növekszik, a lehetőségei is változnak. Fokozatosan egyre több mindent szeretne önállóan kipróbálni, és a szülői segítségnek követnie kell ezt a fejlődést. A gond akkor kezdődik, ha a szülő továbbra is úgy bánik vele, mintha teljesen tehetetlen lenne, holott már készen áll egyszerű tevékenységek elvégzésére. A gyermek egyedül szeretne enni, cipőt húzni vagy elérni egy tárgyat, a szülő azonban folyton megállítja. Arra figyelmezteti, hogy még túl kicsi, nem tudja megcsinálni, eleshet vagy összepiszkolhatja magát, majd elvégzi helyette a feladatot. E reakciók őszinte aggodalomból fakadhatnak, ugyanakkor megfosztják a gyermeket attól a lehetőségtől, hogy kipróbálja a saját képességeit. Ha a felnőttek rendre átveszik azokat a feladatokat, amelyeket a gyermek megtanulhatna egyedül elvégezni, nehezebben fejlődik az önállósága. Továbbra is túlzottan függhet a szüleitől, bizonytalan maradhat a saját képességeiben, és félhet az új tapasztalatoktól.
Hogyan reagál a gyermek, ha nem engedik felnőni?
Abban a gyermekben, aki úgy érzi, folyton felügyelik, erős ellenállás alakulhat ki a szülői korlátozásokkal szemben. Ez az ellenállás otthon olykor haragban, túlzott követelésekben vagy engedetlenségben nyilvánul meg. Ugyanez a gyermek az otthonán kívül feltűnően csendesnek, engedelmesnek, félénknek és bizonytalannak tűnhet. Ilyen körülmények között úgy érezheti, hogy az anyja mindig jelen van, semmilyen kockázatot nem enged vállalni, és valódi képességeitől függetlenül továbbra is kisgyermeknek tekinti. Az eredeti szöveg a túlféltést azzal a lehetőséggel is összekapcsolja, hogy a gyermek követelőzővé válik, és elsősorban a saját szükségleteire figyel. A leírás a barátkozás nehézségeire, valamint a másokkal való kommunikáció későbbi problémáira is kitér.
Miért válnak a szülők túlféltővé?
Különböző okai lehetnek annak, hogy a gyermek különleges helyet foglal el a szülő életében. Olykor a gyermek egészségi problémája vagy valamilyen fejlődési zavara fokozza a szülőkben a védelmezés igényét. Más családokban hosszú várakozás előzte meg a gyermek születését. Előfordulhat, hogy korábban nehézséget okozott a fogantatás, meddőség állt fenn, vagy a várandósság fenntartása különös odafigyelést igényelt. Néha már a gyermek születése előtt súlyos házassági problémák terhelték a szülők kapcsolatát. Ilyen körülmények között az anya egyfajta jutalomként élheti meg a gyermek érkezését a korábbi nehézségek, csalódások és beteljesületlen várakozások után. Az eredeti leírás az ilyen anyákat rendkívül felelősségteljesnek, a családjukhoz erősen kötődőnek mutatja be, akikben különösen erős az anyai gondoskodás igénye. A leírt családi mintázatban az apák gyakran kevésbé vesznek részt a döntésekben, és kisebb tekintélyük van az anyával és a gyermekkel szemben. A túlféltés ilyenkor összefügghet azzal, hogy a szülő érzelmileg különösen erősen a gyermekre összpontosít.
Amikor a túlzott védelem túlzott engedékenységbe fordul
A fokozott védelemben nevelkedő gyermekek egy része lázadóan, dacosan és nagyon követelőzően kezd viselkedni az anyjával. Az anya, miközben igyekszik a gyermek kedvében járni vagy elkerülni a konfliktust, egyre engedékenyebbé válhat, a gyermek pedig megpróbálhatja átvenni az irányítást a mindennapi helyzetekben. Az egyik említett példa a bolti viselkedés. A gyermek követeli, hogy vegyenek meg neki valamit, és ha nem kapja meg, amit szeretne, heves tiltakozással és erőteljes jelenettel próbálja megváltoztatni a szülő döntését. Ha a szülő ilyenkor tehetetlennek tűnik, és újra meg újra enged, a kapcsolatot a gyermek egyre nagyobb követelései és a szülő egyre gyengülő határszabási képessége jellemezheti.
Túlzott szigor: amikor az engedelmesség fontosabbá válik a fejlődésnél
A szigorú nevelés gyakran arra az elvárásra épül, hogy a gyermek szó nélkül engedelmeskedjen a szülőnek, és alkalmazkodjon a szabályaihoz. A szülők ilyenkor túlzottan korlátozhatják az adott életkorban megszokott viselkedést. A sikítozás, ugrálás, futkározás, dobogás és élénk játék fárasztó lehet a felnőtteknek, ugyanakkor a gyermek természetes önkifejezésének és játékának is része. A gond akkor kezdődik, ha a szülő ezt elsősorban elfojtandó engedetlenségnek látja. A túlzott szigor olyan elvárásokban is megmutatkozhat, amelyek nem igazodnak a gyermek fejlettségi szintjéhez. Egy hároméves gyermektől például elvárhatják, hogy teljesen egyedül tegye el a játékait, holott ehhez még segítségre vagy útmutatásra van szüksége. Egy természeténél fogva élénk gyermektől megkövetelhetik, hogy vendégségben mozdulatlanul üljön, semmihez ne nyúljon, ne szórjon szét tárgyakat, és minden pillanatban kifogástalanul udvarias legyen. Az ilyen elvárások meghaladhatják azt, amire a gyermek az adott fejlettségi szinten valójában képes.
Amikor a szülő a saját képére próbálja formálni a gyermekét
A túlzott szigorra hajlamos szülők gyakran sok energiát fordítanak arra, hogy gyermekük pontosan olyanná váljon, mint ők maguk. Szemléletüket azzal a meggyőződéssel igazolhatják, hogy a szigorú fegyelem készíti fel legjobban a gyermeket a jövőre, és óvja meg az elkényeztetéstől. Ha a gyermek nagyon energikus vagy nem elég engedelmes, egyes szülők pszichológus segítségét is kérik, mert problémának tartják a viselkedését. A teljes engedelmességet büntetéssel és gyakori, hosszadalmas kioktatással próbálják elérni arról, hogy a gyermek mit tehet és mit nem. A gyermek azonban fejlettségénél fogva gyakran még nem képes megérteni e magyarázatok jelentős részét. Ahelyett, hogy megértené a szándékolt üzenetet, összezavarodhat és megijedhet. A túlzott külső kontroll korlátozhatja önállóságának fejlődését, valamint azt a képességét, hogy maga kezdeményezzen tevékenységeket és hozzon döntéseket. A következmények a kortársakkal való kapcsolatban is megmutatkozhatnak. A gyermek a felnőttek között rendkívül udvariasnak és engedelmesnek tűnhet, amiért gyakran megdicsérik és példaként állítják mások elé. Ugyanakkor a kortársai között nehézséget okozhat neki, hogy egyenrangúan kapcsolódjon be a közös játékba és tevékenységekbe, és elutasítást is tapasztalhat.
A szigorú büntetés nem jelenti azt, hogy a gyermek megtanulta szabályozni a viselkedését
Az eredeti szöveg különösen súlyos következményeket kapcsol a kemény büntetéshez, kiváltképp a testi fenyítéshez. Az otthon feltűnően csendes és engedelmes gyermek az óvodában vagy az iskolában egészen másként viselkedhet. Kortársaival durvává és agresszívvé válhat, és bármi áron megpróbálhat fölénybe kerülni velük szemben. Ezt a viselkedésbeli eltérést a leírás annak jeleként értelmezi, hogy a gyermekben nem alakult ki belső önkontroll, hanem a felnőttek nyomásához igazítja a viselkedését. Érdekes, hogy ebből a szempontból a túlzottan szigorú nevelést ahhoz hasonló problémával hozza összefüggésbe, amely a nagyon engedékeny szülőknél is kialakulhat. Mindkét esetben nehézséget okozhat a gyermeknek, hogy önállóan szabályozza a viselkedését, noha a szülői módszerek szinte egymás ellentétei. A túlzott szigor sok felügyelettel és korlátozással, de túl kevés megértéssel jár. A gyermek alkalmazkodik a külső elvárásokhoz, miközben nem fejlődik eléggé az a képessége, hogy önállóan irányítsa a saját viselkedését.
Rejtett ellenállás és testi reakciók
Az a gyermek, aki fél nyíltan szembeszállni szigorú szüleivel, kevésbé feltűnő módokat alakíthat ki elvárásaik megkerülésére. Olykor figyelmetlennek tűnik, úgy viselkedik, mintha nem hallotta volna az utasítást, vagy gyakran elfelejti, amit mondtak neki. Ha evésre kényszerítik, megpróbálhatja elrejteni az ételt, hogy kivonja magát a szülői ellenőrzés alól. Bizonyos helyzetekben az érzelmi feszültség testi panaszokban is kifejeződhet. Az eredeti szöveg a fejfájást, a hasfájást és a szív környéki fájdalmat az ilyen élményekkel összefüggő lehetséges pszichoszomatikus reakcióként említi. Ezért ha a gyermek lassabban sajátít el egy készséget, vagy gyengébben teljesít a kortársainál, az nem feltétlenül jelenti azt, hogy kevésbé intelligens vagy lusta. A nehézségek hátterében olykor félelem, bizonytalanság és a saját képességekbe vetett bizalom hiánya állhat.
Hogyan segíthetjük a gyermek önbizalmának fejlődését és előrehaladását?
Ha a gyermek lassabban sajátít el bizonyos készségeket, vagy nem tud megfelelni az elvárásoknak, a további nyomásgyakorlás nem az egyetlen lehetséges válasz. Sokkal hasznosabb alaposan megvizsgálni, mi akadályozza ebben, és milyen szülői támogatásra van szüksége. Az eredeti szöveg hét útmutatást ad az önbecsülés, az önállóság és a saját képességekbe vetett bizalom fejlődésének támogatásához.
1. Segítsünk a gyermeknek felismerni a saját értékeit
Az önbecsülés olyan tapasztalatok révén fejlődik, amelyekből a gyermek felismeri, hogy értékes, és érdemes bízni a képességeiben. Ha a szülők a vele való kapcsolatban kimutatják, hogy értékelik, a gyermek fokozatosan pozitívabb képet alakít ki önmagáról. Ez a biztonságérzet segíthet abban, hogy készségesebben vállaljon új feladatokat, próbáljon elsajátítani ismeretlen készségeket, és szembenézzen olyan helyzetekkel, amelyek erőfeszítést kívánnak tőle. Az a gyermek, aki jó véleménnyel van önmagáról, könnyebben mer újra próbálkozni.
2. Ismerjük el az erőfeszítést és a jó irányba tett próbálkozásokat
Ahelyett, hogy a szülői figyelem folyton a hibákra irányulna, érdemes észrevenni azt, amit a gyermek igyekszik jól csinálni. Erőfeszítései, jó cselekedetei, érdeklődése és hajlamai bátorítást érdemelnek akkor is, ha a végeredmény még nem felel meg az elvárásoknak. Közben arra is figyelni kell, mennyi követelményt és feladatot róunk rá. A túlterhelés stresszt okozhat, ez az állapot pedig éppen a feladatok sikeres elvégzését nehezítheti meg. Más szóval a nyomás állandó fokozása nem feltétlenül javítja a gyermek teljesítményét. Olykor éppen az ellenkező eredményre vezethet.
3. Segítsünk, de hagyjunk teret az önállóságnak
A szülői támogatásban is meg kell találni a megfelelő mértéket. Ha a felnőttek folyton elvégzik a feladatokat a gyermek helyett, kevés alkalma marad arra, hogy megtanuljon bízni a saját képességeiben. Az sem hasznos azonban, ha teljesen magára hagyják egy olyan feladattal, amellyel még nem tud megbirkózni. Az eredeti szövegben legjobbnak leírt megközelítés egyensúlyt teremt a kezdeti útmutatás és az önálló munka között. A szülő segíthet elkezdeni a tevékenységet, megmutathatja, hogyan fogjon hozzá a gyermek a feladathoz, vagy megadhatja a szükséges támogatást, majd engedheti, hogy a gyermek egyedül folytassa és fejezze be. Így a segítség nem helyettesíti a gyermek erőfeszítését, hanem lehetővé teszi önállóságának fokozatos fejlődését.
4. Olyan elvárásokat támasszunk, amelyeknek a gyermek meg tud felelni
A szülői elvárásoknak helyük van a nevelésben, de igazodniuk kell a gyermek valódi lehetőségeihez. Ha a mérce mindig magasabban van annál, amit a gyermek elérhet, az az érzés alakulhat ki benne, hogy bármennyire igyekszik, soha nem lesz elég sikeres. Ez az élmény nem segíti az önbizalom épülését. Ezért fontos, hogy az elvárások teljesíthetők legyenek, a feladatok összetettsége pedig fokozatosan, a gyermek előrehaladásával együtt növekedjen. Így a gyermeknek lehetősége nyílik új kihívásokkal megbirkózni anélkül, hogy folyton azt érezné: nem tud megfelelni a szülői elvárásoknak.
5. A pozitív visszajelzések legyenek jóval gyakoribbak a negatívaknál
Az eredeti szöveg azt javasolja, hogy egy büntetésre vagy negatív reakcióra öt pozitív reakció jusson, és az 5:1 arányt különösen hatékony kombinációként mutatja be. Pozitív reakcióként a dicséretet, a bátorítást és a kedves mosolyt említi. A negatív reakciók közé sorolja a szemrehányást, a kritikát, a közönyt, sőt a homlokráncolást is. A leírt útmutatás lényege, hogy a gyermek sokkal gyakrabban tapasztalja meg jó viselkedésének és erőfeszítéseinek szülői elismerését, mint az elégedetlenséget és az elítélést. Ez az arány az eredeti szövegben bemutatott megközelítés része, és további ellenőrzés nélkül nem szabad általánosan érvényes, tudományosan igazolt szabályként bemutatni.
6. A kritika előtt vegyük észre, ami jó
Amikor a gyermek munkáját vagy viselkedését értékeljük, érdemes azzal kezdeni, ami jól sikerült. A pozitívumokat akkor is érdemes figyelmesen megkeresni, ha nem könnyű észrevenni őket. Ezután kiemelhetünk valami érdekeset a gyermek próbálkozásából, például egy eredeti ötletet vagy a feladat szokatlan megközelítését. Csak ezt követően kerüljön sor azokra a hiányosságokra, amelyek valóban javításra szorulnak. A kritika ilyenkor legyen építő jellegű, és arra irányuljon, amit a gyermek meg tud érteni, és amin képes javítani. Az eredeti szöveg saját viselkedésünk átgondolásához is javasol egy egyszerű módszert: néhány napon át jegyezzük fel a gyermeknek adott dicséreteket és a felé irányuló negatív reakcióinkat. Ezután nézzük meg, milyen arányban állnak egymással. A javasolt szabály szerint, ha egy negatív reakcióra ötnél kevesebb dicséret jut, az azt jelzi, hogy a szülőnek érdemes megfontolnia nevelési szemlélete megváltoztatását. Ha a gyermek folyamatosan több kritikát kap, mint elismerést az erőfeszítéseiért, kezdheti azt hinni, hogy soha nem lesz képes megfelelni a szülei elvárásainak. Ez az élmény csökkentheti az önbecsülését és fokozhatja a szorongását.
7. Ne váljon a gyermek minden tevékenysége a dicséret alkalmává
Bár a pozitív visszajelzés fontos, a túlzott dicséret is okozhat nehézségeket. Ha a gyermek minden tettéért dicséretet vár, idővel minden más választ a kudarc jeleként kezdhet értelmezni. Ezért nincs szükség arra, hogy a szülő folyton értékelje és minősítse minden cselekedetét. A gyermeknek gyakran fontosabb az az érzés, hogy a felnőttek valóban látják, hallják és észreveszik őt. Amikor például megmutatja a rajzát, a szülőnek nem kell rögtön gyönyörűnek vagy tökéletesnek neveznie. Egyszerűen megjegyezheti, hogy a gyermek kékre színezte a házat, fölé pedig felhőket rajzolt. Azt is megkérdezheti, mit ábrázol a rajz valamelyik részlete. Ez a reakció valódi érdeklődést fejez ki az iránt, amit a gyermek készített, és teret ad neki, hogy beszéljen a munkájáról, anélkül, hogy minden próbálkozását sikernek vagy kudarcnak kellene minősíteni.
