Érzelmi intelligencia
Egy gyermek gyorsan tanulhat, sikeresen oldhat meg összetett feladatokat, és kivételes értelmi képességekről tehet tanúbizonyságot, miközben nehezen érti meg a saját érzéseit, nehézségei vannak a kapcsolataiban, vagy nem tud mit kezdeni a csalódással. Az értelmi képességek és az érzelmi érettség nem ugyanazt jelentik, és nem is teljesen azonos módon fejlődnek. Azt a megfigyelést, hogy az újabb nemzedékek jobban teljesítenek az intelligenciateszteken, ugyanakkor gyengébbek az érzelmi és társas készségeik, érdemes gondolatébresztőnek tekinteni, nem pedig minden gyermekre érvényes, általánosan igazolt ténynek. Ez a felvetés olyan kérdéshez vezet, amelyre a nevelésben gyakran nem fordítunk elég figyelmet: csupán arra tanítjuk a gyerekeket, hogy ügyesek és sikeresek legyenek, vagy ugyanilyen fontosnak tartjuk, hogy megértsék önmagukat, jó kapcsolatokat építsenek, és meg tudjanak küzdeni az élet nehézségeivel?

A cikk tartalma
Mit jelent érzelmileg intelligensnek lenni?
Az érzelmi intelligencia olyan képességeket foglal magában, amelyek segítenek a gyermeknek felismerni és megérteni a saját érzéseit, mások számára érthetően kifejezni őket, és közben sem önmagának, sem másoknak nem ártani. Része mások érzéseinek megértése, az empátia, a kedvesség, a tisztelet, az együttműködés és a közös megoldáskeresésre való nyitottság is. Ahogy ezek a képességek fejlődnek, a gyermek fokozatosan megtanulja, hogy nem kell minden kívánságának azonnal teljesülnie, néha várni kell a jutalomra, és akkor is érdemes tovább próbálkozni, ha akadályokba ütközik. Fontos szerepet kap ebben a kitartás, az önmotiváció, a remény, az optimista életszemlélet, valamint a saját képességeibe és más emberekbe vetett bizalom. Ezek a tulajdonságok együttesen alakítják, hogyan látja a gyermek önmagát, hogyan reagál a hétköznapi kihívásokra, és milyen kapcsolatokat alakít ki a környezetével.
Miért fordítunk kevesebb figyelmet az érzelmi készségekre, mint az értelmi képességekre?
A szülők már kisgyermekkortól igyekeznek minél több tanulási lehetőséget biztosítani a gyerekeiknek. Sportolni viszik őket, lehetőséget teremtenek az idegennyelv-tanulásra, megismertetik őket a zenével, a számítógéppel és számos más készséggel. Abban bíznak, hogy mindez később segít majd nekik sikeresebb, elégedettebb és az életre jobban felkészült emberré válni. A tudás és az értelmi képességek azonban önmagukban nem elegendők minden élethelyzet kezeléséhez. Az elmúlt évtizedekben egyre több figyelem irányult az érzelmi képességek jelentőségére: nemcsak a jó emberi kapcsolatokhoz szükséges tulajdonságok, hanem az általában sikeres élethez társított eredmények szempontjából is. Egyes szerzők szerint az érzelmi intelligencia akár fontosabb is lehet a hagyományos intelligenciateszteken elért eredményeknél. Ez egy álláspont, nem a képességek általánosan érvényes rangsora. E készségek fejlődését mégis gyakran a véletlenre bízzuk, pedig a mindennapi nevelés és tapasztalatok révén tanulhatók. Az érzelmi készségek hiányosságainak egyik lehetséges magyarázata, hogy nem tanítjuk őket elég tudatosan és következetesen. A felnőttek sem mindig mutatnak olyan viselkedési mintát, amelyből a gyermek magától elsajátíthatná ezeket az értékeket. A gyermek figyeli, hogyan bánnak egymással az emberek a családban, a nyilvánosság előtt és a hétköznapi kapcsolatokban. Ha gyakran hallja, hogy a becsületesség, a jóság és mások megértése ma már nem kifizetődő, ezek az üzenetek is alakítják benne, milyen viselkedést tart hasznosnak vagy kívánatosnak. A szülők tehát nemcsak azzal formálják gyermekük értékrendjét, amit közvetlenül megtanítanak neki, hanem a megjegyzéseikkel, a tetteikkel és azzal is, ahogyan másokról beszélnek.
Miért különösen fontosak az első életévek?
Az értelmi és az érzelmi fejlődést egyaránt több, egymással összefüggő tényező alakítja. Az érzelmi készségek tanulással, tapasztalatszerzéssel és átgondolt neveléssel fejleszthetők; ebből azonban nem következik, hogy a nevelésnek ne lenne jelentősége az értelmi képességek alakulásában. Különösen fontos a kisgyermekkor, amikor a gyermek intenzíven sajátít el új viselkedésmódokat és reakciókat, miközben az agya jelentős fejlődési változásokon megy keresztül. Az ebben az időszakban szerzett tapasztalatok hozzájárulnak azoknak a mintáknak a kialakulásához, amelyek alapján később értelmezi a helyzeteket, megéli az érzéseit és reagál a nehézségekre. A mindennapi kapcsolatokban fokozatosan kialakítja a problémákkal, csalódásokkal és kihívásokkal való megküzdés saját eszköztárát. Ennek a tanulásnak nem csupán az a célja, hogy sikeressé tegye, hanem az is, hogy segítsen elégedett, egészséges és érzelmileg kiegyensúlyozott emberré válnia.
Hogyan nehezíthetik meg a szülők akaratlanul az érzelmi fejlődést?
A gyermek születésétől fogva képes érzéseket átélni, de felismerni, megérteni és kifejezni őket csak fokozatosan, a róla gondoskodó emberekkel való kapcsolatban tanulja meg. Az első életévekben különösen fontos, hogyan válaszolnak a szülők az érzelmi reakcióira. Ha a felnőttek észreveszik, elfogadják és megnevezik a gyermek érzéseit, és segítenek megfelelően kifejezni őket, lehetőséget adnak neki az érzelmek jobb megértésére. Ha viszont az érzéseit tartósan figyelmen kívül hagyják, nem ismerik fel vagy elutasítják, a gyermek megtanulhatja elfojtani, elrejteni vagy akár letagadni őket. Ezért a kisgyermek figyelem és szülői jelenlét iránti szükséglete nem merül ki az etetésben, a tisztán tartásban és a testi biztonságban. Olyan felnőttre is szüksége van, aki az érzelmi életében is részt vesz.
Amikor megmondjuk a gyermeknek, mit nem szabad éreznie
A szülők gyakran azért próbálják megállítani gyermekük érzéseit, mert azok felkavarják vagy aggasztják őket, esetleg túlzónak tűnnek. Sokszor a legjobb szándék vezérli őket: szeretnék megnyugtatni a gyermeket vagy megóvni egy kellemetlen élménytől. Ez a hozzáállás mégis oda vezethet, hogy a gyermek megtanulja elrejteni a valódi reakcióit, hogy elkerülje a felnőttek rosszallását. Már egészen kicsi koruktól hallhatják a gyerekek, hogy nem kellene haragudniuk, szomorúnak lenniük vagy félniük. Néha arról győzködik őket, hogy nem éhesek, nem szomjasak és nem fáradtak, miközben éppen ezt a szükségletüket próbálják jelezni. Elfogadhatatlannak minősülhet a düh, a féltékenység, az irigység, a gyűlölet és a kétségbeesés, de időnként még a kellemes érzéseket, például a nagy örömöt vagy a szerelmet is korlátozzák. A gyermek azt hallhatja, hogy hagyja abba az örvendezést, mert most nincs itt az ideje, vagy hogy nincs oka félni, mintha minden érzést logikus magyarázattal kellene igazolni. Különösen összetettek azok a helyzetek, amikor egy hozzá közel álló ember iránt egyszerre többféle érzést él át. Egy kisöcs születése például olyan erős féltékenységet válthat ki, hogy a gyermek dühében azt kívánja, bárcsak meg sem született volna a testvére. A szülő erre talán azt bizonygatja, hogy valójában szereti az öccsét, ahelyett, hogy felismerné az éppen megélt érzést. Hasonló történik, amikor a gyermek megsérül vagy injekciót kap, a felnőttek pedig azt mondják, hogy nem fáj, nincs semmi baj, és csak túloz. Az ilyen üzenet különösen zavaró lehet, mert olyan embertől érkezik, akiben a gyermek bízik. Hogy megértsük a hatását, elég elképzelni, hogy valóban fáj valamink, egy hozzánk közel álló ember viszont egyre csak azt állítja, hogy kitaláljuk a fájdalmat. Ugyanilyen kellemetlen lenne, ha valaki arról győzködne, hogy szeretünk egy embert, aki iránt erős ellenszenvet érzünk, pusztán azért, mert mások jó embernek tartják, vagy úgy gondolják, kedvel bennünket.
Mire következtethet a gyermek, ha nem fogadják el az érzéseit?
Ha a felnőttek újra meg újra elutasítják azt, amit a gyermek érez, ő azt hiheti, hogy az érzései nem fontosak, nem kívánatosak vagy nem elfogadhatók. Ez a következtetés azonban túl is terjedhet az érzelmeken. Kialakulhat benne az a meggyőződés, hogy ő maga sem elég jó olyannak, amilyen. Ahelyett, hogy megértené: az érzések az emberi élet természetes részei, azt gondolhatja, hogy másmilyenné kell válnia ahhoz, hogy kiérdemelje szülei elfogadását és szeretetét. Az ilyen tapasztalatokból negatív énkép és kisebbrendűségi érzés alakulhat ki. A saját értékében kételkedő gyermek nehezebben ismerheti fel a jó tulajdonságait és képességeit, bizonytalansága miatt kevésbé használhatja őket, és felhagyhat az erőfeszítéssel. Emiatt a valós lehetőségeinél gyengébben teljesíthet. Ennek az ellenkezője is előfordulhat: a gyermek rendkívüli erőfeszítést tesz, kiváló eredményeket ér el, és folyton bizonyítani próbálja az értékét, ám sikerei ellenére továbbra is elégtelennek érzi magát, elégedetlen önmagával, és időnként depresszív hangulatot is átél.
A szülők érzelmi intelligenciája is alakítja a gyermek fejlődését
A gyerekek nemcsak abból tanulják meg, hogyan viszonyuljanak az érzéseikhez, amit mondunk nekik. Ugyanilyen fontos lehet az is, hogyan bánnak a felnőttek a saját érzelmeikkel. A gyermek érzelmi intelligenciájának támogatása ezért azzal is kezdődik, hogy a szülő kész jobban megérteni önmagát. Felismerjük, amikor szomorúak, aggódók, dühösek vagy csalódottak vagyunk? Szavakba tudjuk önteni, mit érzünk, vagy könnyebb elfojtani az érzéseinket? Elfogadjuk a saját érzelmi reakcióinkat, vagy folyton küzdünk ellenük? Értjük, hogyan kapcsolódnak a gondolatainkhoz és a viselkedésünkhöz? Tisztában vagyunk azzal, mennyiben befolyásolhatjuk a saját hangulatunkat? Ezek a kérdések azért fontosak, mert aki nehezen ismeri fel az érzéseit, gyakran szabályozni is nehezebben tudja őket. Az érzelmek felismerésének és kifejezésének nehézségei lelki és testi panaszokat, köztük depresszív állapotokat is kísérhetnek. Ez az együttjárás önmagában nem bizonyít ok-okozati kapcsolatot, és nem jelenti azt sem, hogy az érzelmek minden visszafogása káros lenne.
Megérthetjük az érzéseinket, és tudatosan választhatunk reakciót
Az érzelmi önszabályozás azt jelenti, hogy figyelemmel kísérjük a saját hangulatunkat, felismerjük annak változásait, és tudatosan választjuk meg, hogyan reagálunk. Ez fontos támasz lehet a hétköznapokban és a céljaink elérésében. Az érzelmeket ebben az értelemben belső energiaforrásként képzelhetjük el, hasonlóan az üzemanyaghoz, amely mozgásba hozza az autót. Részei a tapasztalatainknak, de nem kell minden tettünket meghatározniuk. Még egy nagyon erős érzésre is többféleképpen válaszolhatunk. Az intenzív harag például sírásban, kiabálásban, egy másik ember megtámadásában vagy visszahúzódásban is megnyilvánulhat. Maga az érzés nem ugyanaz, mint az a mód, ahogyan kifejezzük. Ez a különbségtétel az érzelmi fejlődés fontos része: nem kell letagadnunk az érzéseinket ahhoz, hogy megtanuljunk felelősen bánni a saját viselkedésünkkel.
A gyermek akkor is észreveszi a szülő hangulatát, ha nem beszélünk róla
A szülők néha elrejtik a szomorúságukat, a haragjukat vagy az aggodalmukat, hogy ne terheljék gyermeküket a saját problémáikkal. Gyakran óvni szeretnék őt, a gyermek azonban akkor is észlelheti a változást, ha a felnőttek hallgatnak róla. Figyeli az arckifejezésüket, a hanghordozásukat, a viselkedésüket és az érzelmi távolságukat, de életkora és korlátozott tapasztalatai miatt nem feltétlenül érti helyesen, mi áll mindezek mögött. Óvodáskorban a gyerekek gyakran a saját szerepükön keresztül értelmezik az eseményeket. Ezért a gyermek arra a következtetésre juthat, hogy ő okozta a szülő haragját vagy szomorúságát, még akkor is, ha a problémának semmi köze hozzá. Azt hiheti, hogy a szülő azért elégedetlen, mert ő nem elég jó, majd ebből azt is levezetheti, hogy nem érdemel szeretetet.
Amikor a gyermek magát hibáztatja a felnőttek érzéseiért
A szülő hangulatának félreértése nagyon fájdalmas gondolatokat ébreszthet a gyermekben önmagáról. Ha úgy hiszi, hogy ő okozza valaki haragját vagy szomorúságát, azt gondolhatja, hogy másoknak jobb lenne nélküle, vagy hogy meg sem kellett volna születnie. Ezeket a gondolatokat kimondhatja, vagy megtarthatja magának; így bűntudattal teli belső párbeszéd alakulhat ki benne, amelyben önmagát nemkívánatosnak látja. Az ismétlődő negatív meggyőződések az önmagáról alkotott kép rögzült mintáivá válhatnak. Az „életforgatókönyv” kifejezés itt egy ilyen mintát jelöl, nem diagnózist vagy előre elrendelt sorsot. A gyermekek szokásos, halállal kapcsolatos kérdései, amelyekkel az életet és a veszteséget próbálják megérteni, nem azonosak a halálvággyal, az önsértéssel vagy az öngyilkossági szándékkal. Az önsértésre, halálvágyra vagy öngyilkossági gondolatokra utaló kijelentéseket komolyan kell venni, és haladéktalanul szakképzett mentális egészségügyi szakemberhez kell fordulni a helyzet felméréséért. Közvetlen veszély esetén maradjon a gyermek mellett, és kérjen sürgősségi orvosi segítséget.
Hogyan beszéljünk a gyermekkel a saját szomorúságunkról vagy haragunkról?
Amikor a szülő aggódik, haragszik vagy szomorú, hasznos a gyermek életkorának megfelelő szavakkal elmondani, mit érez, és ha ez igaz, azt is tisztázni, hogy nem a gyermek okozta ezt a hangulatot. Ugyanilyen fontos kimondani, hogy ezek az érzések nem változtatnak a gyermek iránti szeretetén. Ha a gyermek valamely tette hozzájárult a problémához, magyarázza el a konkrét viselkedést és annak következményét, anélkül hogy azt üzenné: a gyermek feladata a felnőtt érzelmeinek szabályozása. A megfelelő következményre, illetve „nevelő célú büntetésre” vonatkozó eredeti javaslat itt nyugodt, arányos, az életkorhoz igazodó határszabást jelent, nem testi fenyítést, megalázást vagy megfélemlítést. A cél az, hogy a gyermek megértse, mit tehet jóvá, és ne ragadjon bele egy megfoghatatlan bűntudatba. Ez nem jelenti azt, hogy a büntetés önmagában megszünteti a bűntudatot. A gyermek kifejezheti a szülővel szembeni haragját vagy egyet nem értését úgy, hogy nem árt önmagának vagy másoknak, ahelyett hogy minden kellemetlen érzését önmaga ellen fordítaná. A világos határokat meg kell különböztetni attól, amikor a gyermeket rendszeresen hibáztatják a felnőttek érzelmi állapotáért.
A gyermek haragja nem jelenti azt, hogy a szülő hibázott
Sok szülő nehezen viseli, amikor gyermeke haraggal, szomorúsággal vagy nyílt ellenkezéssel válaszol az elvárásaira. Ezek a reakciók elbizonytalaníthatják a nevelési módszereiben, és azt érezheti, hogy nem elég jó szülő. A határok kijelölése azonban időnként elkerülhetetlenül elégedetlenséget vált ki a gyermekből, különösen akkor, ha olyasmit kérnek tőle, amit nem szeretne megtenni. Ha a szülők kizárólag olyasmit várnának el, amit a gyermek egyébként is akar, egészen más lenne a szerepük a viselkedésének irányításában. A felelős nevelés ezért olykor határozottságot, elvárásokat és szigort kíván, türelemmel és következetességgel együtt. Fontos azonban különbséget tenni az időnként kellemetlen határok megszabása és aközött, amikor a szülő szinte állandóan rosszkedvű, és rendszeresen a gyermekén vezeti le a feszültségét. Egy ilyen kapcsolatban az ismétlődő negatív viselkedés okozta sérelmeket nehéz pusztán azzal ellensúlyozni, hogy a szülő biztosítja a gyermeket a szeretetéről.
Milyen szülői hozzáállás támogatja az érzelmi fejlődést?
Az itt előnyben részesített megközelítés az autoritatív, vagyis meleg, megértő, ugyanakkor világos elvárásokat támasztó nevelési stílus. Ebben egyértelmű a szülők felelőssége és a gyermek szerepe: a gyermek tudja, mely döntések tartoznak a felnőttekre, és milyen helyzetekben vállalhat, illetve kell vállalnia neki is felelősséget. A kapcsolat része a szabályok felállítása, az iránymutatás és a következetesség, de a gyermek szükségleteinek megértése is. Ez a megközelítés azt hangsúlyozza, hogy az érzelmi fejlődésnek kedvezőbb, ha a szülő követelményeket támaszt, de következetes, mint ha rendkívül engedékeny és folyton enged. A szigor nem kell, hogy kizárja az érzelmi közelséget. A gyermeknek egyszerre van szüksége megértésre, támogatásra és olyan határokra, amelyek segítenek fokozatosan felelősséget tanulnia.
Az érzelmi készségek tanulással és tapasztalatszerzéssel fejlődnek
Az érzelmi intelligencia nemcsak az érzésekről folytatott beszélgetéseken keresztül fejlődik. Sokféle képességet foglal magában, amelyek hétköznapi tevékenységekkel, kapcsolatokban és szervezett tanulással is támogathatók. Idetartoznak az erkölcsi értékek, az empátia, az együttműködés, a kölcsönös bizalom, az önbizalom és az optimizmus, valamint az a készség, hogy saját szükségleteinkkel és mások jóllétével egyaránt törődjünk. Hasonlóan fontos a reális gondolkodás, a problémamegoldás, a kommunikáció és más társas készségek, a nem szóbeli kommunikáció, a barátságok kialakítása és megőrzése, a csoportban való együttműködés, az udvarias viselkedés és a humorérzék. A gyermek azt is tanulja, hogyan viszonyuljon a sikerhez és a kudarchoz, hogyan váljon érzelmileg erősebbé, ismerje fel érzéseinek intenzitását, és fokozatosan szabályozza azokat. Mindez összekapcsolja az érzelmi fejlődést a lelki és testi képességek erősödésével.
Hogyan támogathatjuk az érzelmi intelligenciát már a legkorábbi évektől?
Az első életévekben az érzelmi képességek fejlődése két összefüggő folyamatra épül: a szülő fejleszti a saját érzelmi intelligenciáját, és szavakkal, tapasztalatokkal, valamint a mindennapi kapcsolatban tudatosan tanítja a gyermeket. Nem elég megértésről, türelemről vagy tiszteletről beszélni, ha a gyermek nem élheti át ezeket az értékeket valós helyzetekben. A játék, a közösen töltött idő, az érintés, a masszázs, az átgondolt nevelési megoldások és a szülő saját stresszének megértése mind segíthetnek az érzelmi kötődés kialakításában. E tapasztalatok révén a gyermek megélheti, hogy szeretik, elfogadják, és fontos azoknak, akik gondoskodnak róla. Ahogyan a felnőttek bánnak vele, egyúttal mintát is ad ahhoz, hogyan viszonyuljon később a szüleihez és más emberekhez.
Az érzelmi biztonság és a gyermek egészének fejlődése
Amikor a szülők játékkal, együttléttel, megértéssel és támogatással segítenek gyermeküknek önmagában bízni, kedvező feltételeket teremtenek a pszichomotoros és érzelmi fejlődéséhez. A magát nagyobb biztonságban érző gyermek könnyebben használhatja a képességeit, és szívesebben vehet részt olyan tevékenységekben, amelyekben fejlődhet. Az eredeti anyag ezt a hozzáállást későbbi nehézségek, köztük a depresszió, az agresszív viselkedés, a függőségek, a bűnelkövetés és az egészségügyi problémák megelőzésével is összefüggésbe hozza. Ezek az összetett kimenetelek azonban nem vezethetők vissza egyetlen okra, és semmilyen nevelési módszer nem garantálja az elkerülésüket. A nehézségek megjelenése tehát nem bizonyítja a szülők kudarcát. A lényeg az, hogy a korai érzelmi tapasztalatoknak szerepük van a gyermek hosszú távú jóllétében, nem pedig az, hogy önmagukban meghatározzák az egész későbbi életét.
17 lehetőség az óvodás- és iskoláskorú gyermekek érzelmi fejlődésének támogatására
Ahogy a gyermek növekszik, érzelmi szükségletei összetettebbé válnak, a hétköznapi kapcsolatok pedig egyre több alkalmat kínálnak önmaga és mások megértésére. Az alábbi javaslatok az őszinteséget, a barátságot, az önállóságot, a kitartást, a határszabást, a felelős médiahasználatot és az egészséges életmód kialakítását járják körül.
1. Legyen az őszinteség kölcsönös érték
A gyermek könnyebben érti meg az őszinteség jelentőségét, ha azt a szülei viselkedésében is tapasztalja. Ezért fontos, hogy a felnőttek nyíltan és igazmondóan forduljanak hozzá, miközben ugyanezt várják tőle is. Az őszinteség így nem pusztán a szülő által előírt szabály lesz, hanem olyan érték, amelyet a gyermek a kölcsönös bizalomban és a mindennapi kommunikációban is megél.
2. A fontos családi problémákról az életkorának megfelelően beszéljen
A gyerekek gyakran akkor is észreveszik, hogy valami fontos történik a családban, ha a felnőttek nem beszélnek róla. A probléma teljes eltitkolása ezért fokozhatja az aggodalmukat. Ha a szülők között komoly nézeteltérések vannak, vagy válásra kerül sor, el kell magyarázni a gyermeknek, hogy ez a felnőttek problémája. A helyzet nekik sem könnyű, de a rendezése az ő felelősségük. Különösen fontos világosan kimondani, hogy a gyermek nem hibás, és a szülők kapcsolatának helyrehozása nem az ő feladata, és nincs is a hatalmában. Hasonló nyíltságra van szükség, ha valamelyik szülő elveszíti az állását, vagy meghal valaki a családban. Ez nem azt jelenti, hogy a gyermeket a felnőttek életének minden intim részletébe be kell avatni. Az a cél, hogy számára érthető, igaz információkat kapjon, fölösleges érzelmi teher nélkül. Az őszinteség ahhoz is kapcsolódik, hogyan reagálnak a szülők, amikor a gyermek elhallgatja az igazságot. Egy hazugság nem jelenti automatikusan, hogy a gyermek természeténél fogva őszintétlen. Néha a szülő túlzott haragjától vagy csalódásától fél, és ezt a reakciót próbálja elkerülni. Például eltitkolhat egy rossz jegyet, hogy önmagát és a szülőt is megóvja egy kellemetlen helyzettől. Óvodáskorban arra is gondolni kell, hogy a gyermek még nehezen különítheti el egyértelműen a valós eseményeket a képzeletétől. Ami a felnőtt szemében hazugságnak tűnik, olykor csupán kitalált történet, megtévesztési szándék nélkül.
3. Segítse a barátságok kialakítását és megőrzését
A kortársakkal való kapcsolatok lehetőséget adnak a gyermeknek az együttműködés, a kölcsönös megértés és a kapcsolatok ápolásának tanulására. A szülők úgy támogathatják ezt, hogy alkalmat teremtenek a más gyerekekkel való együttlétre, meghívják a barátokat születésnapokra, vagy más közös programokat szerveznek. Fontos az is, hogy ne bírálják túlzottan a gyermek barátválasztását. Így teret hagynak neki a saját kapcsolatai kialakítására és a kortársak közötti tapasztalatszerzésre.
4. Tanítsa udvariasságra és mások tiszteletére
A kedves, udvarias viselkedés a társas fejlődés fontos része. A gyermeknek fokozatosan meg kell tanulnia, hogy különféle helyzetekben is tisztelettel bánjon másokkal. A szülő udvarias viselkedésre vonatkozó elvárása akkor hitelesebb, ha azt a felnőttek saját példája is alátámasztja.
5. Ösztönözze a segítségre szorulók iránti figyelmet
Az empátia olyan konkrét tapasztalatokkal is fejleszthető, amelyekben a gyermek valami hasznosat tehet egy másik emberért. A szülők bátoríthatják arra, hogy segítsen beteg, szegénységben élő, kiszolgáltatottabb vagy nehéz élethelyzetben lévő gyerekeknek és felnőtteknek. A közösségért végzett hasznos tevékenység abban is segíthet, hogy megértse mások szükségleteit, és megtapasztalja: saját tetteivel kedvező változást hozhat mások életébe.
6. Legyen következetes a fontos szabályokban
A szülői engedékenység néha nem átgondolt nevelési döntésből, hanem a mindennapi fáradtságból és időhiányból fakad. Egy túlterhelt szülő számára az tűnhet a legegyszerűbbnek, ha megadja a gyermeknek, amit kér, hogy rövid időre nyugalma legyen, és befejezhesse a teendőit. Ha azonban ez rendszeresen ismétlődik, a szabályok egyre kevésbé lesznek egyértelműek. Ezért javasolja ez a megközelítés az autoritatív nevelést: a szülő megtartja a fontos döntések felelősségét, és nem mond le a határokról pusztán azért, mert a gyermek elégedetlen velük.
7. Segítsen, hogy az első kudarc után is tovább próbálkozzon
A kitartás akkor fejlődik, ha a gyermek lehetőséget kap az újabb próbálkozásra akkor is, amikor valami nem sikerül elsőre. A szülő fontos szerepet tölthet be azzal, hogy türelmesen bátorítja: próbálja meg újra, keressen más megoldást, vagy tegyen még egy kis erőfeszítést. A cél nem a tökéletes eredmény megkövetelése, hanem annak segítése, hogy a gyermek a nehézséget ne tekintse automatikusan a feladás okának.
8. Ne oldja meg helyette, amivel önállóan is boldogulhat
A szülők segítő szándékból olykor akaratlanul is elveszik a gyermektől az önálló tanulás lehetőségét. Ha rendszeresen megírják helyette a házi feladatot, vagy minden kortársi konfliktusát megoldják, azt üzenhetik neki, hogy egyedül nem képes megbirkózni a kihívásokkal. A gyermek idővel elfogadhatja ezt az önmagáról alkotott képet, és felhagyhat a próbálkozással. Hasznosabb támogatást nyújtani, de a feladat felelősségét a gyermeknél hagyni, amikor már képes vállalni azt. A más gyerekekkel való vitákba sem szükséges automatikusan beavatkozni, kivéve, ha jelentős erőfölény, bántalmazás vagy olyan helyzet áll fenn, amelyben védelemre van szükség. Az önbizalom fejlődése szempontjából a saját munkával megszerzett gyengébb jegy értékesebb tanulási tapasztalat lehet, mint a más erőfeszítésének köszönhető kitűnő eredmény.
9. Engedje, hogy a gyermek a tökéletlenségeit is lássa
A szülőknek nem kell a saját gyermekkorukat sikerek és kifogástalan tettek megszakítás nélküli sorozataként bemutatniuk. Ha időnként a gyengeségeikről, nehézségeikről vagy hibáikról is beszélnek, az erősítheti a közelséget és a bizalomra épülő szülői tekintélyt. A gyermek így megértheti, hogy a felnőtteknek sem sikerül mindig minden. Saját hiányosságaink elismerése azonban nem jelenti azt, hogy ugyanezt a viselkedést automatikusan meg kell engednünk a gyermeknek. A szülő továbbra is felelős azért, hogy az általa helyesnek tartott viselkedés felé irányítsa.
10. Korlátozza a tévénézés idejét
Egy tudatosan szigorú, megelőző szemléletű nevelési megközelítés részeként a szerző azt javasolja, hogy a harmadik születésnap után a tévénézés összesen heti egy-két órára korlátozódjon. Ez a szerző szándékosan szűkre szabott ajánlása, nem a WHO vagy az AAP által előírt, általánosan érvényes számszerű határ. Ha egy irányelv ennél magasabb felső határt jelöl meg, abból nem következik, hogy a gyermeknek ennyi időt kell a képernyő előtt töltenie. A tartalom is figyelmet érdemel: a televíziós erőszakkal való gyakori találkozás összefügghet mások szenvedése iránti csökkent érzékenységgel, de ez nem minden gyermeknél bekövetkező, elkerülhetetlen következmény. Ez a megközelítés több teret kíván hagyni a kapcsolatoknak, a játéknak és más élményeknek, anélkül hogy azt állítaná: a tévénézés minden egyes perce szükségszerűen ártalmat okoz.
11. Kisgyermekkorban különösen figyeljen a képernyőhasználatra
Hároméves kor alatt a szerző a televíziós és más képernyős tartalmak, köztük a számítógépes tartalmak kerülését javasolja. Ez megelőző szemléletű szülői döntés, amely a közvetlen kapcsolatokat, a játékot és a valós környezetben szerzett tapasztalatokat helyezi előtérbe. A korai agyfejlődés miatti aggodalmat nem szabad azzá az állítássá alakítani, hogy minden rövid képernyőhasználat károsodást okoz. A szakmai útmutatások életkor, tartalom és használati mód szerint különböznek, ezért a szerző szigorúbb megközelítése nem az összes egészségügyi szervezet egységes szabályaként jelenik meg. A fő üzenet így is egyértelmű: a legkorábbi években a kapcsolatok és a képernyő nélküli tevékenységek élvezzenek elsőbbséget.
12. Különítse el a digitális tevékenységek lehetőségeit és korlátait
A képernyőhasználatra vonatkozó megelőző ajánlások mellett érdemes különbséget tenni az egyes digitális tevékenységek között. Az eredeti anyag felveti, hogy bizonyos számítógépes tartalmak és játékok támogathatnak egyes érzelmi készségeket, de nem nevezi meg, milyen játékokra, korosztályokra vagy képességekre gondol. Ezt a lehetőséget ezért nem szabad annak bizonyítékaként bemutatni, hogy minden játék jót tesz az érzelmi fejlődésnek, és nem indokolja az ajánlott korlátok figyelmen kívül hagyását sem. A konkrét tartalmat és a használat módját kell mérlegelni, nem pedig minden digitális tevékenységnek azonos hatást tulajdonítani.
13. Mindennap szánjon időt kizárólag a gyermekére
A gyermekkel való mindennapi kapcsolódáshoz nem mindig kellenek hosszú vagy külön megszervezett programok. Az a fontos, hogy jusson legalább egy kevés idő közös játékra, együttlétre vagy beszélgetésre. Ezek a pillanatok lehetőséget adnak egymás jobb megismerésére, az érzelmi közelség erősítésére és annak megértésére, amit a gyermek átél. A rendszeres kapcsolatban megtapasztalja a szülő érdeklődését és jelenlétét.
14. Fogadja el az érzéseket, és tanítson felelős viselkedésre
A gyermek szabadon beszélhessen arról, amit érez, anélkül hogy arról győzködnék: nem volna szabad így éreznie. Az érzéseket nem ugyanúgy választjuk meg, mint a tetteinket, és nem tűnnek el pusztán attól, hogy valaki indokolatlannak nevezi őket. A kifejezésük módja viszont tanulható és alakítható. A szülő feladata ezért nem a harag, a szomorúság vagy a félelem tiltása, hanem az, hogy segítsen a gyermeknek felismerni, megérteni és úgy kifejezni ezeket, hogy se önmagának, se másoknak ne ártson. A gyermek lehet dühös, miközben azt is megtanulja, hogy a düh nem igazol bármilyen viselkedést.
15. Ápolja a humorérzéket
A humorérzéknek is helye van az érzelmi fejlődésben. A közös nevetés és a humor megélése a családi mindennapok része lehet. Az ilyen tapasztalatok révén a gyermek az emberi kommunikáció derűsebb oldalát is megismeri, a humor pedig az önkifejezés és a másokhoz való kapcsolódás egyik eszközévé válik.
16. Alakítson ki a testi és lelki egészséget támogató szokásokat
Az érzelmi fejlődés támogatása a család életmódjával is összefügg. A szülők a gyermekkel együtt alakíthatnak ki egészségesebb szokásokat, amelyekhez kiegyensúlyozott táplálkozás, mozgás és a gyermek lehetőségeihez illő tevékenységek tartoznak. Fontos helyük van a relaxációs módszereknek, valamint a szorongással és stresszel való megküzdésnek is. Ezek a szokások nem csak a gyermeknek szólnak: a szülő is fejlesztheti általuk azokat a képességeit, amelyek segítik a mindennapi terhek viselésében.
17. Mutasson példát az optimista életszemléletre
A gyermek nehézségekhez való viszonyát jelentősen alakítja az, ahogyan a felnőtteket megküzdeni látja. Ha a szülő igyekszik megőrizni a reményt, megoldásokat keres és nem adja fel a problémák láttán, az optimista gondolkodásra ad példát. Az optimizmust a szülőktől is tanuljuk: akkor is kereshetünk lehetséges megoldásokat vagy a problémákkal való együttélés módjait, ha nem tudjuk azokat teljesen megszüntetni. Ez nem a nehézségek figyelmen kívül hagyását jelenti, hanem annak a készségnek a kialakítását, hogy megértsük őket, és az akadályok ellenére is tovább keressük a kiutat.

